Régóta az olvasólistámon szerepelt ez a könyv, már csak azért is, mert nagyon érdekel ez a korszak, és világéletemben azt éreztem, hogy történelemórán közel sem kaptunk róla annyi infót, mint ami az én kíváncsiságomat kielégítené – így amikor megláttam ezt a könyvet (eredetileg a borítója fogott meg), tudtam, hogy nekem ezt egyszer el kell olvasnom. Bár bevallom, kicsit fiktívebb történetre számítottam, nem egy memoárra, igaz, ez utólag csak felértékeli a szememben a könyvet, bármennyire is nem tudtam mit kezdeni első pillantásra a történelmi áttekintéssel és a családi fotókkal. Mert igen, vannak azok is- sőt mitöbb, a történet is egy családi fotóval kezdődik, egy mamáról – és egy kisunokáról, aki sosem láthatta őt.  Nekem, aki elképzelni sem tudja az életét Mama nélkül, már itt könnyek mardosták a szemem.
Majd visszaugrunk az időben és át a téren, egészen a második világháború utáni Németország egy pici falujába, ahonnan végigkísérhetjük egy család életútját, a berlini nagy fal két oldalán, egészen annak lebomlásáig.

Hogyan is éltek az emberek akkoriban? Lehetséges volt-e szökni, és ha igen, mi lett a családdal, a barátokkal, mennyire befolyásolta életútjukat a emigráns rokon, mit is jelentett az államhatalom….

Szerencsére, volt egy szabad délutánom, amikor tényleg semmi más dolgom nem volt, mint ülni a kanapén, és olvasni, pihenni, kikapcsolódni, így nem kellett lemondanom egy programot sem, és nem késtem el sehonnan/semmivel. Mert Nina Willner könyvét egyszerűen nem tudtam letenni. Régen nyűgözött már le így könyv. Nem szoktam ilyet csinálni, de ezután egyszerűen muszáj volt mindenkinek elmondanom, mit olvasnom, és beszélgetni róla.  Rengeteg kérdésemre választ kaptam, de azt nem mondhatom, hogy kielégült a kíváncsiságom: egyre jobban érdekel a korszak, és egyre biztosabb vagyok abban, hogy egyszer úgy igazán el kell mélyednem benne.

A könyvet melegen ajánlom mindenkinek, remélem, másnak is olyan élményt fog nyújtani, mint nekem.

10/10