Ez az ősz valami új, váratlan, és bizony egyáltalán nem pozitív dolgot hozott az életembe: teljes letargiát, és motivációvesztést. Így pont kapóra jött, hogy a szülinapomra megkaptam ezt a könyvet. Nemes egyszerűséggel csak „boldogság”-könyvnek becézem, nagyon bíztam abban, segíteni fog kilábalni a lassacskán depresszióba hajló letargiámból. Nos, azt nem mondhatom, hogy ez megtörtént, de sokat tanultam belőle, az tény.
Maga a történet rém egyszerű: adott egy nő, akinek elvileg minden megvan az életében, amire csak vágyhat, ő azonban mégsem boldog. Egy véletlen során találkozik egy „rutinológussal”, aki néhány feladattal megtanítja az önismeretre, boldogságra, sikerre. Természetesen van egy csattanó a végén, de azt inkább nem árulom el….
Talán, sőt, egészen biztosan, ennek a könyvnek nem a történeti szál az erőssége, sokkal inkább az, ami mögötte van. A „feladatok”, és a mondanivaló sokkal többet ad, mint a sztori. Nem mondom, hogy elolvastam, és máris én vagyok a világ legboldogabb embere, de adott valamit. Valami megfogalmazhatatlant. Erőt ahhoz, hogy talpraálljak; motivációt, hogy megkeressem a saját utam a boldogság felé; tippeket, hogyan is lehet ezt elérni. Sőt, egészen biztosan állíthatom, hogy ez az a könyv, ami elindít az önismeret útján, ami hatására egyre sürgetőbb vágyat érzek arra, hogy még több témába vágó könyvet olvassak, hogy tanuljak erről.
Így hát összességében mondhatom, hogy sikeres volt a „boldogság-könyv-projekt”, ha más nem is történt még, annyi biztosan, hogy megszületett a döntés, az elhatározás: össze fogom szedni magam, és jobb leszek, mint valaha. És talán ez a legfontosabb most a helyzetemben.
Emellett, ami még biztos, hogy ki fogom próbálni azokat a tippeket/trükköket/feladatokat, amiket az író ajánl. Hogy milyen hatással lesznek az életemre, arról majd később….

 10/9 , a vége annyira nem tetszett

Régóta az olvasólistámon szerepelt ez a könyv, már csak azért is, mert nagyon érdekel ez a korszak, és világéletemben azt éreztem, hogy történelemórán közel sem kaptunk róla annyi infót, mint ami az én kíváncsiságomat kielégítené – így amikor megláttam ezt a könyvet (eredetileg a borítója fogott meg), tudtam, hogy nekem ezt egyszer el kell olvasnom. Bár bevallom, kicsit fiktívebb történetre számítottam, nem egy memoárra, igaz, ez utólag csak felértékeli a szememben a könyvet, bármennyire is nem tudtam mit kezdeni első pillantásra a történelmi áttekintéssel és a családi fotókkal. Mert igen, vannak azok is- sőt mitöbb, a történet is egy családi fotóval kezdődik, egy mamáról – és egy kisunokáról, aki sosem láthatta őt.  Nekem, aki elképzelni sem tudja az életét Mama nélkül, már itt könnyek mardosták a szemem.
Majd visszaugrunk az időben és át a téren, egészen a második világháború utáni Németország egy pici falujába, ahonnan végigkísérhetjük egy család életútját, a berlini nagy fal két oldalán, egészen annak lebomlásáig.

Hogyan is éltek az emberek akkoriban? Lehetséges volt-e szökni, és ha igen, mi lett a családdal, a barátokkal, mennyire befolyásolta életútjukat a emigráns rokon, mit is jelentett az államhatalom….

Szerencsére, volt egy szabad délutánom, amikor tényleg semmi más dolgom nem volt, mint ülni a kanapén, és olvasni, pihenni, kikapcsolódni, így nem kellett lemondanom egy programot sem, és nem késtem el sehonnan/semmivel. Mert Nina Willner könyvét egyszerűen nem tudtam letenni. Régen nyűgözött már le így könyv. Nem szoktam ilyet csinálni, de ezután egyszerűen muszáj volt mindenkinek elmondanom, mit olvasnom, és beszélgetni róla.  Rengeteg kérdésemre választ kaptam, de azt nem mondhatom, hogy kielégült a kíváncsiságom: egyre jobban érdekel a korszak, és egyre biztosabb vagyok abban, hogy egyszer úgy igazán el kell mélyednem benne.

A könyvet melegen ajánlom mindenkinek, remélem, másnak is olyan élményt fog nyújtani, mint nekem.

10/10

Nagyon-nagyon régen tartott ennyi időmbe elolvasni egy könyvet. Ha nem motiválom magam azzal, hogy ez egy kultkönyv, az alapműveltség szerves része ismerni, valószínűleg a harmincadik oldalnál tovább nem jutok vele. De még így is szenvedésként jellemezném az olvasását, márpedig nem emlékszem rá, hogy én, mint könyvmoly ilyet valamikoris éreztem volna az életben. pedig előfordult már, hogy nem tetszett a könyv, amit olvastam.Persze, az is előfordulhat, hogy még nem vagyok eléggé felnőtt/ érett ehhez a könyvhöz, és faktor az is, hogy a régi kedves irodalomtanárom sem ismert eléggé, amikor azt mondta, szerinte nekem ez tetszene.

(Tanárnő, innen üzenem, lehet, hogy ez volt az első és utolsó baklövése az ízlésemmel kapcsolatban, de ez nagy volt!)

Körülbelül a könyv feléig azt ismételgettem magamban, hogy "mostmár csak elkezdődik, csak történni fog valami". A felétől pedig azt, hogy nem szólhat egy ilyen hosszú könyv a semmiről, "na majd most biztosan"....de nem. Egyszerűen nem bírtam a kismillió szereplő és idősík között találni valamit, amire azt mondom : "na, most történt valami". Ennek megfelelően nem túl emlékezetes, talán az elejé ( a doktor haláláig), és a végén, a hajóút az, amikor azt éreztem, halad előre valami, van cselekmény. A kettő között, sajnos, nemigen találtam olyat, ami megfogott, nem is tudnám felidézni a cselekményt (vagy bármit), pedig határozottan lassan olvastam. 

Lehet, hogy egyszer, 10-20 év múlva újraolvasom, hátha addigra elég érett leszek hozzá.
Ahhoz az álláspontomhoz, hogy az alapműveltséghez tartozik az ismerete, továbbra is ragaszkodom, ha másért nem, hát azért, hogy ne legyen nagyon lelkiismeret-furdalásom azért, hogy elpazaroltam rá egy hónapot az életemből. 

Az elmúlt időszakban, az egyetemi tananyagon kívül csak thrillereket olvastam, és arra nem is gondoltam, mekkora felüdülés lesz újra egy könnyed, gondolkodást nem igénylő könyvet a kezembe venni. Ma viszont ez megtörtént, és hihetetlen élmény volt, így lehet, hogy nem túl objektív vélemény következik.

Egy nap-ennyi kellett ennek a könyvnek a kivégzéséhez. Konkrétan egy szuszra, letétel nélkül olvastam el.

Nagyon kellemes történet két teljesen eltérő életvitelű barátnőről, akik egy reggel egymás testében ébrednek. Az első sokk után, természetesen elkezdik keresni a megoldást a problémára, miközben a háromgyerekes anya és a tévésztár próbálnak helytállni egymás szerepében.

Őszintén szólva, nem túl sokatmondó, szórakoztató könyv, kikapcsolódáshoz tökéletes!

Nem túl szigorúan véve, kategóriájában 10/10.

Nem, közel sem olyan lebilincselő, mint az előző könyv, amitől írtam, és valószínűleg színvonalában is jóval alatta van – a következőknek is, mégis, annyira élveztem, hogy nem kell gondolkodni, csak falni a betűket, hogy egyszerűen muszáj ilyen magas értékelést adnom neki!

Nagyot kellett fújnom, miután a végére értem ennek a könyvnek. Őszintén szólva, szinte sokkolt, de legalábbis teljesen meglepett a végkifejlet.

Imádom ezt a műfajt, a thrillerek világát, a csavarokat, csattanókat, de már többször előfordult velem, hogy a könyv felénél rájöttem, mi lesz a vége- na, itt ez nem így volt.
Wendy Walker az utolsó betűig tudott meglepetéseket okozni, és fenn tudta tartani a figyelmemet.
Bár néha azt éreztem, túl sok idősíkon fut túl sok történet, a végére mégis úgy állt össze a kép, hogy egyetlen elvarratlan szál sem maradt, még a legapróbb, lényegtelennek tűnő részletek is a helyükre kerültek.

A történetről nem szeretnék túl sokat írni.
A fő szál Jenny Kramer megerőszakolásának a története: A nyugodt kisvárosban, ahol élnek, mindenkit felkavar az eset. Jenny úgynevezett traumakezelést kap, mely hatására elfelejti a történteket (ez már önmagában elgondolkodtató kérdéskör, hiszen a trauma emlékeit törlik az elméből- de a test nem tud felejteni, a fizikális nyomokat megőrzi). Az erőszaktevő felkutatását azonban nem adják fel, így egy évvel később egy pszichológus kezdi kezelni, hogy visszaadja az emlékeit.
A másik főbb szál egy veterán története, aki Jennyhez hasonlóan traumakezelésen esett át. Hozzátenném, Sean Logan az egyik legerősebb, leginkább fejlődőképes, legérdekesebb karakter a történetben.
Emellett találkozunk még Jenny szüleivel, illetve az ő élettörténetükkel. Talán mellékszál, mégis a legkedvelhetőbb karakter számomra Jenny édesanyja, Charlotte Kramer.  A személyiségfejlődés, a pszichoterápia hatása az ő karakterében jelenik meg igazán.

A könyv különlegessége, hogy egy kvázi kívülálló személy, a pszichiáter meséli el. Természetesen megjelenik az ő története, családja is. Alan hihetetlenül összetett karakter, hihetetlenül ügyesen, taktikusan, Marionette-bábúként mozgatja a pácienseit, és rajtuk keresztül a szálakat. Számomra szinte ijesztő az az önkontroll és a nyugodtság, amivel még az ő életét is veszélyeztető pillanatokban rendelkezik. Többször megemlíti, az orvosoknak, és így neki is, mekkora hatalma, befolyása van- ezt pedig maximálisan kihasználja. A könyv végén persze felmerül az etikai kérdés: megteheti-e ezt? Morálisan elfogadható, hogy a szakmai siker érdekében másokat áldozzon fel. Szerinte igen-én, mint olvasó ezzel nem feltétlenül értek egyet.

Összegzésképpen: Lenyűgöző, fordulatos, elgondolkodtató mű, ajánlanám mindenkinek!

Ha pontozni kell: 10/9, alig várom a filmet, amit belőle készítenek.

„…Talán „boldognak” érezte magát, ha az életét felkavaró esemény pozitív volt-mondjuk „szerelmes” lett. Pedig ez nem „boldogság”.  A széthullás oka valójában a félelem, amiért nem tudja, hogyan illessze be ezt az új helyzetet a hétköznapi életébe, nem tudja, maradandó-e. Az agya valójában épp az alkalmazkodás állapotában van, megpróbál rájönni, mit kell tennie, hogy az új érzelmi környezetben alkalmazkodjon a változáshoz. Az igazi „boldogság” akkor következik be, amikor a kapcsolat leülepszik, és stabillá válik.”